Írtam már, hogy ez a blog elsősorban gyermekeimnek íródik, hogy öt, tíz, húsz, sok év múlva a képek egy kicsit meséljenek is. mert az emlékezet időközben elvesz, hozzátesz, kiszínez, átír egy kicsit.
Sok dologról szerettem volna írni az elmúlt fél éveben. Bölcsiről esküvőről, nyaralásról, rólunk, csak úgy. Mindig halogattam.
Aztán jött július 27. Felfoghatatlan sokszor még most is ami történt.
Itt most nem a tragédiára szeretnék emlékezni, hanem az Apára, Luca Édesapjára.
Ezt a bejegyzést sok-sok évvel ezelőtt írtam, Akkor nem tettem közzé.
Most megteszem. In memoriam...
Luca igazi NŐ. Akárhol vagyunk, akárhová megyünk elsősorban a fiúkat/férfiakat tűnteti ki megtisztelő vizslató tekintetével. Így van ez az utcán, a boltban, a játszótéren, a vonaton, de még a "Ringató"-n is. És a családban, természetesen.
Hosszú ideje nem látta az apukáját, és nagyon kiváncsi voltam, hogy ennyi idő után milyen reakciókat fog kiváltani belőle a viszontlátás. Azt azért sejtettem, hogy borzasztóan fog örülni neki, de a találkozás öröme minden várakozásomat felülmúlta. Irtó jó érzés látni és érezni Lucus határtalan és feltétel nélküli szeretetét, és megélni azt, hogy mi ugyanilyen határtalanul és feltétel nélkül szeretejük Őt.
Az első negyed óra...
Luca el sem mozdult az apukája válláról. Ölelte, szorította és bújt hozzá. Nekem még a könnyeim is kijöttek, annyira megható volt látni Őket így együtt.
Délutáni alvás után.
Apa bevállalta az etetést, ami aztán...
...egy nagy bohóckodásba, majd pedig...
...örömzenélésbe torkollott. Hiába, egy zenész apuka mellett nem mehet ez másként.
Délután sétáltunk egyet az egyik kedvenc helyemen (Csónakázó tó), és beültünk egy üditőre a partján, ahol a Mazsola azzal szórakoztatta magát és minket, hogy az asztal alá húzta magát a babakocsival együtt.
Természetesen a lefekvés előtti szokásos dögönyözés nem maradhatott el :-))
