Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy amióta Sárika megszületett nem volt ilyen nehéz időszakunk, mint ez a mögöttünk lévő pár hét. Betegség betegség hátán, állandó havazás, bezártság. Szóval próbára tettek minket a körülmények rendesen. Nem állítom, hogy minden esetben derekasan helyt álltunk, mert voltak mélypontok, de igyekeztünk.
Ha egy kisgyerek beteg, akkor borul minden. Nem eszik, nem alszik, nyűgös. Ha kettő beteg, akkor feje tetejére áll minden. És nálunk most ez történt. Mert márciusban folyamatosan betege volt valamelyik vagy mindkettő leányka.
Amikor Luca ovis csoporttársának a testvéréről megtudtam, hogy bárányhimlős, már sejtettem, hogy nem ússzuk meg. Így is lett. Nem úsztuk meg sem mi, sem pedig a csoport többi tagja. Szinte mindenki elkapta. Innen már egyenes út vezetett Sárika "kipöttyösödéséhez".
Mindketten megszenvedték a maguk módján a betegséget. Magas lázuk volt. Lucának a szájában is lettek sebek. Szegény egy napig meg sem bírt szólalni, enni nem tudott, és inni is alig. A testén is elég sok himlő volt, legalábbis azt gondoltam, hogy ez sok. Csak amikor Sárika is elkapta, akkor láttam, hogy: na ez a sok.
Most már rendbe jövünk lassan, Sáráról is potyognak a sebek, csak a testükön visszamaradt piros foltok árulkodnak a kellemetlen napokról. Már csak arra várunk, hogy kisüssön végre a nap...
Napokig kérleltem Lucust, hogy hagy készítsek a pöttyös Lucáról néhány képet, de amíg nagyon rosszul volt, nem volt hajlandó kamera elé állni. Ezeken a képeken már láthatóan jobban van, és egyfolytában idétlenkedett, amíg fényképeztem.
Ezek a képek a betegségnek kb. a harmadik napján készültek. Aznap és még másnap is robbanásszerűen hólyagosodott fel egyre több helyen Sárikánk bőre. Szívszorító volt látni. Azt is, ahogy kinézett, de méginkább azt, ahogy megviselte a betegség.
Itt már gyógyulófélben:
Szépen száradnak a sebek:
