A héten benne volt a levegőben, hogy talán nemsokára megtörténik...és úgy lett!!! :-)) Luca elindult. Önállóan.
Az igazság az, hogy már nagyon vártam, de úgy igazán bele sem gondoltam, hogy milyen érzés lesz ez nekem. Nem gondoltam, hogy meg fogok hatódni. Pedig így lett. Amikor tegnap megtette az első lépéseket felém, az egyszerre volt hihetetlen, megható és természetes. És rövid :-)).
Szerdán először hagyta, hogy csak az egyik kezét fogva körbesétáljunk a lakáson. Mentünk két kört, aztán csüccs. Nem volt tovább hajlandó így közlekedni. Aztán csütörtökön este a lefekvés előtti játék közben önállóan megállt a két lábán. Írtó büszke volt magára, diadalittasan nézett ránk, épp hogy csak a mellét nem veregette meg :-)). Tegnap reggel pedig miután segítettem neki felállni, megállt a két lábán, felmérte a kettőnk közötti távolságot, és elindult felém.
Amikor ma délben anyu beugrott ebédelni, mondtam Lucának, hogy mutassuk meg a mamának, hogy mit tudsz. És megmutatta. Aztán valahogy ráérzett arra, hogy álljon fel önállóan, és onnantól kezdve nem volt megállás. Legalább 20 percen keresztül állva kavart a lakásban, először csak közöttünk, aztán szépen bejárt minden helyiséget. És közben nagyokat sikongatott örömében :-))
Az első szárnycsapások.
... Már csúszósabb talajon is megy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése